HÍRÜNK A VILÁGBAN — úgy látszik — már a középkorban sem volt valami fényes. Törökverés ide, reneszánsz királyi udvar oda — Európa alkalmasint nehezen feledte a kalandozások korát, a magyarok félelmetes kardját és a nyereg alatt puhított húst.. Legalábbis erre látszik utalni Lope de Vega a tizenhetedik század első harmadában írt "híres komédiája", A magyarországi fenevad.
Nevetséges volna negyedfél évszázaddal később búslakodni vagy éppenséggel megsértődni ezért. Annál is inkább, mert Páskándi Géza ismerve ilyetén érzékenységünket: dr. Luis Martinez régi spanyolból készült átültetését a javunkra és előnyünkre igyekezett átsimítani. Nemkülönben ezt tette Kazimir Károly is. aki magyar színpadra alkalmazta és rendezte a művet.
A SOK BÁBA KÖZÖTT ezúttal nem veszett el a gyermek. Csak kissé átalakult. S lőn belőle, mármint a csaknem kétezer színművet írt szerző komédiájából a „tschikosch, fokosch, gulasch"-romantika középkorból előásott „lelete". Régmúltbéli idegenforgalmunknak nem nagy dicsőségére. Miként jelenkori színházművészetünknek sem.
S ha már elveszett, illetve el nem veszett gyermekről esett szó: e helyütt megnyugvással nyugtázzuk a darabbeli kitaszított gyermek előkerülését is. Megkerül László magyar király leánya, a másfél évtized alatt mitsem öregedett, elűzött, angol származású királynéval együtt, akárcsak Barcelona ifjú grófja, akit éppen e mi vad országunkban tettek ki, és az erdőben véletlenül éppen a szépséges magyar királykisasszonykába szeretett bele. Mindehhez azonban jószolgálati céllal ide kellett utaznia az angol királynak, aki nagyon békés, rokonszenvesen szenilis bácsi — egy-két kölcsönös ilyen-olyan egyezményt
igazán köthettünk volna
Ehelyett megelégedtünk a gaz trónbitorló királyné elűzésével. a magyar királykisasszony és a spanyol gróf házasságával, valamint a jogrend himihumi és alkalmasint időleges helyreállításával. Hogy melyik László királyunkról szol a "mese", azt eddig élő ember fiának nem sikerült kiderítenie de annyi bizonyos: igencsak hiszékeny és élhetetlen volt a lelkem. (Bocsánat, felség!)
Végtére is mit várjunk egy rémdrámába pottyant magyar királytól. Még az is szép tőle, hogy annyi nemeslelkűség van benne, amennyi elegendő volt körszínházi színrelépéséhez. Bezzeg sosem sikerül ez Simon bán feleségének, pedig legnagyobb nemzeti drámánkban, a Bánk bánban szerepel. Ő az, aki egyszer — az elbeszélés szerint — megszólt egy koldust azért, mert ikreket szült; aztán úgy bűnhődött, hogy ő meg egyszerre hét gyermeknek adott életet. Ami akkoriban nagy szégyen volt. Simon bán azonban felnevelteti ivadékait, mert így nem halt ki a bojóthi nemzet.
HOGY KERÜL MINDEZ IDE? — kérdi joggal az olvasó. Két okból: először mert a Körszínház idei produkciója olybá tűnik fel, mintha csupa ilyen mellőzött (rém)dráma-részletből szőtték volna össze; másodszor, mert a bojóthi nemzet fennmaradásán a múlt századi magyar alighanem éppúgy „örült", mint a magyar trón körüli igazságtevésnek az egykori spanyol néző, Lope de Vega nézője.
De tekinthetjük mondjuk esti mesének ezt az átdolgozott átdolgozást, akkor pedig igazán kielégítő a tanulság, a megszelídített fenevad „üzenete": a gonosz mindig meglakol és a jó elnyeri méltó jutalmát.
NEM OLYAN NAIV és kisigényű Kazimir Károly, hogy azt hinné: ezzel a színművel valóban megújította a Körszínház műsorát. Látszik ez abból is: ahol lehet, iróniával játszatja a történetet és elöl-hátul-középen zenével, tánccal tűzdeli meg az előadást. Mégpedig László király udvarában spanyol zenével, tánccal, mert ez egyrészt jobban hangzik és mutatósabb látványt nyújt ifj. Rajkai György vegyes kiállítású díszletében és Márk Tivadar operai jelmezeivel, mint mondjuk igricek lantmuzsikája; másrészt tovább fokozza az eltávolítást a gyermeteg mesétől.
Ami nem is árt. Minél távolabb kerülünk a darabtól és az előadástól, annál hajlamosabbak vagyunk azt mondani; végtére is nem több, mint egy könnyű, nem túl nagy igényű nyáresti szórakozás. Csakhogy...
CSAKHOGY huszonhárom évvel ezelőtt, amikor Kazimir Károly megalapította a Körszínházat, ez a vállalkozás nemcsak a fővárosban, hanem országszerte egyedülálló volt. Bebizonyította, hogy nyáron nemcsak tinglitanglival, hanem értékes irodalommal, színházzal is megnyerhető a közönség. Aztán Szeged, Gyula és Szentendre után mostanság — zsurnalisztikai fordulattal élve — gomba módra szaporodnak a nyári színházi vállalkozások. És klasszikusokat, mai magyar műveket egyaránt sikerre, olykor nagy sikerre visznek. A Körszínház pedig, amely mindezen gyermekeknek és unokáknak Szeged mellett az őse, vagy legalábbis a nagyapukája: nem találja a helyét az új világban. A magyarországi fenevad egy lépés a hagyományos színmű és dramaturgia felé, de inkább csak félrelépés vagy amolyan botladozó sasszé, mint amilyet a kezdő táncosok mutatnak be. Talán a negyedszázados jubileumra kialakul a körszínházi „újmódi" teljes koreográfia is.
Akkor talán majd akad igazi feladat a színészeknek is, akik itt ezúttal csak egy-egy jellembéli vonást vagy emberi tulajdonságjegyet illusztrálnak. Kovács István délceg és rokonszenvesen hiszékeny király, Voith Ági intelligensen elvadult királyné, Kánya Kata szépségesen gonoszkodó trónbitorló, Szerencsi Éva őszintén egyszerű lélek és az erdőben bujdokolás közben bámulatosan udvarkész hercegnő, Nagy Gábor szívtipró kitett gyermek, Szirtes Ádám a szövegfeledésből is szerepet formál a fogyatékos viselkedésű és elméjű angol király személyében. Feltűnő volt Dimulász Miklós kedves bugyutasága egy félnótás magyar gazdálkodó színrevitelében.
A KÖRSZÍNHÁZ valamikor kultúránk jóhírnevét öregbítette messze földön is. Az előcsarnokban kifüggesztett fényképeken Kekkonen elnökkel és Indira Gandhi miniszterelnökkel parolázik Kazimir Károly. Túlzás lenne azt várnunk, hogy minden évben ilyen széles körű elismerésre számító produkcióval álljon elő. Még azt sem várhatjuk, hogy idegenforgalmi propagandánkat szolgálja egy-egy bemutatóval. Az azonban kétséges, kell-e középkori rosszhírünket bizonyítani egy Lope de Vega-komédiávaI. Méghozzá egy a kétezer között alighanem a legutolsók közé rangsorolható Lope de Vega komédiával. Végtére is nem helyezkedhetünk annak a színésznek az álláspontjára, aki egyszer azt mondotta, hogy neki mindegy mit írnak, csak írjanak róla
(Magyar Nemzet, 1981. augusztus 1.)