Szombati levél

Abigél, hol vagy?

Feladó: Bános Tibor

Hiába keressük a nevét az 1973-as Új Filmlexikonban. Úgyszólván kötetzártakor "született". 1972-ben Keleti Márton tévedhetetlen biztonsággal emelte ki a Színművészeti Főiskola második évfolyamának növendékei közül Bizonyára osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán, a másik tévedhetetlen fölfedező hívta föl rá a figyelmét. A Bob herceg című Huszka - Martos operett moziváltozatában egy meglehetősen vérszegény női főszerepet kínáltak számára ugródeszkául. Ő pedig akkorát ugrott, hogy csaknem - egy időre azonban mindenképpen - színészetünk legelső vonalában találta magát.

Szabó Magda remek irodalmi anyagot szolgáltatott bemutatkozásához: leányregényének, az Abigélnek hősnőjét formálta át a mozgóképmutatványhoz. Zsurzs Éva, a televízió ősi és hősi korszakának egyik legbiztosabb kezű rendezője olyan környezetet teremtett számára, amelyben minden és mindenki, a háttér és a szereplők éltek. Varázsuk volt! S mégis, ha Abigélt nem Szerencsi Évára osztotta volna, aki a tekintetével, a mozdulatlanságával, fej- és kéztartásával, tehát szótlanságával is annyira a helyén volt - ahogyan mondani szokták - "hozta a figurát" és olyan erővel formálta meg ezt a reá bízott nem könnyű feladatot, Abigélből aligha kerekedhetett volna a hetvenes évek legnagyobb sikerű hazai folytatásos televíziós sorozata, majd később moziváltozata, amely újabb százezreket tudott meghódítani. Tömegsikerré vált.

Ilyen kiugrásra a legvénebb színházi és filmgyári rókák sem igen emlékeztek Magyarországon. Azelőtt, a sokáig szidalmazott-kiátkozott sztárkorszakban egy ilyen siker - a televízió jelenléte nélkül - egyszerűen elképzelhetetlen lett volna még. Karádynak, Szeleczky Zitának, Muráti Lilinek és a harmincas-negyvenes évek többi - szám szerint nem túl sok! - mozidívájának előbb tucatnyi filmszerepet kellett megalkotnia, dedikált fényképes levelezőlapok ezreit a szélrózsa minden irányába szétküldözgetnie, interjúk és riportok százaiban feldicsérni őket, hogy szélesebb körben figyelmet keltsenek.

Mindezért Szerencsi Évának a kisujját sem kellett megmozdítania. Saját költségén legfeljebb az egyik-másik, címére bélyeg nélkül érkezett rajongólevelet kellett kiváltania. Ezzel az egyetlen szereppel tízszer, hússzor, de talán százszor vagy ezerszer is híresebbé vált, mint elődei az általuk összejátszott valamennyi szereppel.

Igen ám, de míg azok sáfárkodni tudtak vele, beosztással éltek és a rossz napokra, sőt évekre (még évtizedekre is!) elraktároztak belőle néhány fénykévényit, addig Szerencsi Éva népszerűsége lassan haloványodni kezdett. A mozi cserbenhagyta őt. Ne feledjük: színészek nélkül megindult a szürke hétköznapi filmek áradata. A színészegyéniségeket kiiktatták belőlük, szükségtelenekké váltak, hiszen az "életből ellesett" történetekhez az esetlenség, a rossz hangvétel, a teljes csiszolatlanság jobban illett. így gondolták legalábbis a filmrendezők, akik a közönség részvétlenségét sem tartották annyira rossz dolognak! Volt, aki számláikat kifizesse... Az amatőrök különben is képtelenek a profikkal bármit is kezdeni. Legfeljebb utálni tudják őket.

Így tört meg Szerencsi Éva mozivarázslata is. A József Attila Színházban, ahol előbb négy évet, utóbb is legalább nyolcat töltött, meg sem közelítette korábbi sikerét. Az Abigéllel szerzett hatalmas népszerűségét képtelen volt megtartani. Kicsúszott a kezéből. A lábai alól! Pedig sok mindent megpróbált. Két szezonra Miskolcra szerződött, azt remélve, hogy ott talán magára talál, és sikerül kilépnie a naíva szerepkörből. Ez talán ha egyszer sikerült neki. Idei szezonját a Népszínháznál tölti: havonta legfeljebb nyolc-tíz előadás, néhány közepes szerep. Ez a színházi jelenléte.

Hol vagy, Abigél? - sóhajtozhatna (kellene, hogy sóhajtozzon vagy inkább hangosan s vádlón üvöltve kiáltozzon!) egy akkora kezdés után. Mégsem teszi. Helyette tárgyilagosan ezt mondja: "Szakmailag nem vagyok az élvonalban, de a népszerűségem talán még nem kopott meg" - és még hozzáteszi: "Ezek az évek nem törtek meg, mert színház mindig volt. Dolgoztam."

Higgyünk neki, őszintén mondja. Ne feltételezzük róla, hogy csak kibúvókat keres a maga és mindazok számára, akik tizenhat éves pályafutása alatt rendre kifelejtették őt a szereposztásokból, és meg sem kísérelték, hogy kihozzák a sodrából és átgyúrják egy másik (másfajta) színésznővé.

Szerencsi Éva nem küzdő alkat. Meséli, hogy fiatal éveiben versenyúszó volt az Újpesti Dózsában. Édesapja akarta így, ő pedig szelíden engedelmeskedett neki. Volt azonban egy óriási hibája. Ha észrevette, hogy valaki nagy erővel csapja-szeli mellette a vizet, hagyta, hogy elhúzzon. Engedte győzni versenytársait.

A színházban minden kar csapás számit, sőt, beszámít végeredménybe. Itt minden áron győzni kell. Abigél, hol vagy? - kérdezem az egykori nézőkkel együtt vagy a nevükben is, de fájdalom, kérdésem puszta kiáltott szó csupán.

Nincs válasz rá!

Zsurzs Éva az Abigélről

Amikor az Abigél című televíziós produkció készült, a lányok közül Szerencsi Éva volt az egyetlen végzett színésznő, a többiek főiskolások voltak, ám közöttük Éva tűnt a legfiatalabbnak - emlékezik Zsurzs Éva. a rendező.
Először még szigorúan őrködtünk, hogy a lányok ne sminkeljenek. Szakértő bevonásával tanulták a ruhájukat viselni és főleg egy ilyen internátus rendjét, fegyelmét megfelelően elsajátítani. A befont haj, az egyenruha csodát tett. Talán Éva "tört be" a legnehezebben, hiszen ő már akkor nem volt iskolás, kész színésznőként állt a csapatba. Végül persze, mikor ráérzett a feladatra, azt hiszem már sejtette, hogy nagy lehetőséget kapott. Miközben a forgatás alatt a társaság egyre inkább internátusi lánycsapattá vedlett, a környezet is kezdte így kezelni őket.
- Érezték a siker előszelét?
- Inkább csak élvezték, élveztük a munkát. Ez egy sok éve elkészült, sokak kezén átment, de meg nem valósított forgatókönyv volt. Én ráharaptam. Szabó Magdával élmény együtt dolgozni, tehát bíztam a sikerben. Nem így a munkaadóim. Amikor Olaszországban egy fesztiválon Szerencsi Éva az Abigélben nyújtott alakításáért megkapta a legjobb női főszereplő díját, át sem tudtuk venni. A kiküldetésünk ugyanis úgy szólt, hogy az ünnepélyes megnyitó után érkezzünk, és a zárás előtt el kell jönnünk. Magyarán kiküldtek bennünket Évával, de nem hittek benne, hogy bármit is elhozhatunk. Azóta sem tudok a díjról, talán Éva sohasem kapta meg. Vagy jól titkolja, ugyanis régi szokás a televízióban, hogy a díjak a tévé birtokába kerülnek.

Színházi Élet, 1990. május 13.